Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat

Legutóbb, az évadvégi beszélgetésünkkor azt mondta, hogy egy olyan évadra készül, ami az ön évadja lesz, sikerül megvalósítani ezt a tervét?

 Kicsit pontosítva, azt mondtam, hogy ez lesz az első évadom tulajdonképpen, míg a korábbit „csak” végigvittem. Ez valóban így is van, ezt tartom az első évadomnak, ami persze nem azt jelenti, hogy ebben az évben én már mindent meg tudok mutatni, ami a terveimben szerepel és amit hosszabb távon, azt hiszem, el is tudok érni. Az viszont tény, hogy most indulok, indulunk el egy úton, és ahogy az idézett beszélgetésünkkor is mondtam, az első lépések mindig a legizgalmasabbak egy ilyen helyzetben. Ez már valóban egy olyan évad, amit teljes egészében én terveztem, én alakítottam ki a repertoárt, és ebben, reményeim szerint, már látszanak bizonyos főbb irányok. Ha egy kicsit figyelmesebben nézi az ember a műsortervet, akkor látszik, hogy én milyen irányban gondolkodom, és hogy ennek a legfőbb kulcsszava a minőség.

 Hogyan indul az új évad?

Az idei évad egy műhelymunkával kezdődött, amit Hatházi András vezetett. Gondolom, nem kell őt bemutatni az olvasóknak, de ha valaki mégsem ismerné, egy kiemelkedő tehetségű és tudású kolozsvári színész-tanárról van szó, aki a kolozsvári BBTE Színház és Televízió Karának oktatója, korábbi aldékánja, rendező és jegyzett drámaíró is egyben. Esetünkben színészmesterség kurzust tartott saját módszeréből, „A harmadik út” címmel. Ez a műhelymunka is első lépés a részünkről, egy olyan útnak az eleje, ami nagyon gyümölcsöző lehet. A színészek visszajelzései alapján is nagyon hasznos volt az a bő egy hét, ami alatt napi hat órában dolgoztak a színészek Hatházival. Néha hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a színház alapvetően művészet, nem pusztán ipar. Mint minden szolgáltatást nyújtó intézmény, mi is benne vagyunk egy bizonyos „gyártási” folyamatban, állandóan terminusaink vannak, el kell készülnünk egy kulturális „termékkel”, hiszen minden próbafolyamat végcélja egy bemutató. Mindez persze nem negatívum, sőt, gyönyörű dolog, hiszen ez is a szakmánk lényegéhez tartozik: nem magunknak csináljuk az előadásokat, nem öncélúan dolgozunk. De az elmélyülésre is időt kell szánni.

Színésztovábbképzés

 Mit tanul egy színész egy ilyen folyamat alatt, miben fejlődik?

Az ilyen műhelymunkákon a színész mindig a saját eszközeit fejleszti, megtanul persze új technikákat is, új látásmódokat, de a legfontosabb, hogy önmagát, saját készségeit fedezi fel és fejleszti tovább. A saját művészi énjével dolgozik, és ez majd hasznosul az előadásokban, hiszen a színész azért is az egyik legérdekesebb alkotó a világon, mert egyszerre művész és műtárgy. „Alakít”, ahogy mondani szoktuk, de alakul is, önmagán dolgozik és saját magát állítja is ki, mint „műtárgyat”. Ez nagyon sokrétű feladat, amihez ki kell aknáznia saját eszközeit, egy jó színészvezető segítségével. Egy efféle útkereső építkezés haszna óhatatlanul is megmutatkozik akkor, amikor már a konkrét alkotómunkában hasznosítja azt a színész. Ezért tartom fontosnak azt, hogy a színészekre odafigyeljünk, szánjuk rájuk azt az időt, ami a saját fejlődésükre és építkezésükre szükséges. Nem szabad elfelejteni, hogy olyan művészekről beszélünk, akiknek a saját testük, a saját hangjuk és elsősorban a saját lelkük a hangszerük, azt szólaltatják meg, és ezzel az eszközzel hoznak létre művészetet.

Műsorterv

 Milyen az idei műsorterv, és milyen vendégjátékokat terveznek?

Az új előadások között nagyon sok csemege van, a szatmári színház az utóbbi években egyre tudatosabban tűz műsorára számos kortárs magyar drámát. Idén is lesz egy fontos ősbemutatónk, ami szintén nem kis büszkeség: Spiró György a Helló, doktor Mengele! című darabja, Lendvai Zoltán rendezésében. Visszatér hozzánk Babarczy László is, aki Brecht Koldusoperáját rendezi. A szilveszteri előadást idén Bessenyei István állítja színpadra, ez Eisemann Mihály-Szilágyi László: Én és a kisöcsém című zenés darabja lesz élő zenekarral (a színház jól ismert zenekarát ezúttal is Manfrédi Annamária vezeti). Azt hiszem, a Fekete Péter tavalyi sikere után joggal bizakodhatunk abban, hogy ez is egy értékes, népszerű előadás lesz. Ezt követően Caragiale örökzöld darabját, Az elveszett levelet rendezi Sorin Militaru. Azért tartom fontosnak ezt a momentumot is, mert a román drámairodalom alapművéről van szó, ami egyébként kötelező olvasmány is, másrészt pedig azért, mert a román tagozattal közös produkcióról van szó, a színházművészetnek pedig általában is nagyon jót tesz az interetnikus párbeszéd. Hamarosan elkészülünk az Antigonéval is, Balogh Attila rendezésében, amelyet még az előző évadban kezdtek el az alkotók. Az évad legvégén, de már a jövő évad műsorába szánva, lesz még egy ősbemutatónk, Hatházi András rendezésében, aki saját darabját, a Mankát viszi színre.

Ami pedig a vendégjátékokat illeti: először is nagy öröm nekem, hogy sikerült egy bérletcsere-megállapodást létrehozni a debreceni Csokonai Nemzeti Színházzal, amelynek keretében ők két előadással is eljönnek hozzánk. Bulgakov: A Mester és Margarita című színművét, Rusznyák Gábor rendezésében, bérletes előadásként lehet majd látni, a másik előadás pedig Gemza Péter rendezésében a Iokaszté királyné, amelynek a címszerepét Ráckevei Anna, a debreceni színház igazgatója játssza. Fenntartottuk a kapcsolatainkat a nagyváradi Szigligeti Színházzal is, ők a Világcirkuszt hozzák, amit Juranics Tamás koreográfus-rendező, a Szegedi Nemzeti Színház igazgatója állított színpadra. Mi a Rokonokkal megyünk Debrecenbe, ahol hét előadásunk lesz, a debreceni vendégjáték mellett pedig a budapesti József Attila Színházban is játszani fogunk október 27–28-án (itt az Antigonéval és a Ludas Matyival szerepel a társulat).

Bérletvásárlás

 Elkezdődött a bérletek megvásárlása, mi az, amit bérlettel, és mi az, amit bérletszünetben lehet megnézni?

 Újítást vezettünk be a bérletstruktúrában is, ami azt jelenti, hogy továbbra is öt előadás szerepel a bérletrendszerben, de az ötödik előadás egy adott készletből választható. A nézőnek lehetősége van arra is, hogy az alapcsomagban szereplő öt előadás mellett továbbiakat is felvegyen a bérletébe, a majdani jegyárhoz képest féláron. Sajnos, rossz hír is van: emelkednek a bérletáraink…

 Mi ennek az oka?

 Egyszerű gazdasági szükségszerűség. Fontos megjegyeznem, hogy három éve volt utoljára áremelés, a következővel pedig várni szerettünk volna a színház visszaköltözéséig — ez a tervünk azonban, az épületfelújítás sokszoros elhalasztása tükrében, már nem tartható tovább. Fel kell zárkóznunk az erdélyi mezőnyhöz, másrészt pedig biztosítanunk kell a saját működőképességünket. „Cserébe” megpróbáltunk még változatosabb kínálatot teremteni, és igyekszünk arányosan növelni a minőséget is. Ugyanakkor kár volna titkolnunk: mi is számos anyagi nehézséggel küzdünk, amelyeket át kell hidalnunk.

Problémák

 Milyen problémákkal kell szembenézniük?

 Ez bonyolult kérdés, hiszen mint minden közintézménynek, nekünk is sokféle gondunk-bajunk van. Őszintén szólva így, évad elején, nem a problémák, hanem a megoldandó művészi feladatok foglalkoztatnak inkább, hiszen nekem ez is a dolgom. De hogy ne kerüljem meg a kérdést, röviden azt tudom mondani, hogy a szatmári színház — minden ellenkező állítással ellentétben — már régóta alulfinanszírozott intézmény, más városi önkormányzati színházakkal összevetve is. A színházra szánt költségvetési összegek nálunk nemhogy a dupláját, de a másfélszeresét sem érik el olyan 30–40 ezres városokénak, amelyek egytagozatos, évi alig 6-7 bemutatót előállító, kicsi színházakat tartanak fenn. Mi két, sőt, a bábszínházzal együtt tulajdonképpen három tagozattal működünk, évi 20–25 bemutatót tartunk, és piacvezetők vagyunk a nézettségünket tekintve, ehhez képest arányosan jóval kevesebből gazdálkodunk. Másfelől persze ez a jelenség büszkeségre és örömre is okot adhat, hiszen sokkal önfenntartóbbak vagyunk más színházaknál, ami azt jelzi, hogy a nézőink szeretnek és támogatnak minket. Ez különösen igaz a magyar társulat esetében, amiért nem lehetünk elég hálásak a közönségünknek…

 Az ön által elmondottakkal ellentétben egyre többször hangzik el, hogy a színház nem működik hatékonyan. Az elmúlt évben a befogadószínház gondolata is újra terítékre került, Wolfenbüttel mintájára. Mi a véleménye erről?

 Én ezt egy komolytalan gondolatnak tartom, aminek semmi relevanciája nincs Szatmárnémetire nézve. Wolfenbüttel egy feleakkora német kisváros, mint Szatmár, méreteit és jelentőségét tekintve valahol Nagykároly és Zilah között helyezkedik el. Ehhez képest nagyon dicséretes, hogy legalább befogadószínháza van, hiszen mifelénk nem sok ekkora városka büszkélkedhet ilyen intézménnyel (a Wolfenbüttelnél jóval nagyobb Zilahnak például még befogadószínháza sincsen — ami pontosan jelzi, mennyire le vagyunk maradva Németországtól). Szatmárnak viszont nem 40–50 ezres kisvároshoz kellene mérnie magát, ha valóban fejlődni akar, hanem hasonló lélekszámú és jelentőségű településekhez. Egy hozzánk hasonló méretű német városban általában háromtagozatos színház működik (prózai, opera- és tánctagozattal). A példa tehát önmagában is irreleváns, az efféle törekvések pedig az építkezés helyett a visszafejlődést, a lemaradást szolgálják. Úgy gondolom (és őszintén remélem), hogy az efféle kijelentések mögött nincs komoly szándék. De most, egy új évad kezdetén, nekünk valóban nem ezzel kell foglalkoznunk, hanem az építő, előre tekintő munkával. Bőven van megoldandó feladat és elérendő cél előttünk, és nekünk most ez a fontos: az új évad, amelyre szeretettel várjuk a nézőket.