• Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
2017. szeptember 2.
Bessenyei Gedő István társulatigazgató üzenete a reformáció 500. és a magyar reformáció 450. évfordulója alkalmából tartott ünnepségen

Alábbiakban olvasható a Harag György Társulat művészeti igazgatójának ünnepi köszöntője, amely Pregitzer Fruzsina nyíregyházi Jászai-díjas színésznő „Uram, nem látta Magyarországot?” című önálló estjét megelőzően hangzott el az Északi Színházban, 2017. szeptember 1-én.

Kedves egybegyűlt ünneplők,

főtiszteletű és nagytiszteletű urak, lelkész urak és lelkésznők, zsinati atyák, presbiterek, ünnepelni megjelent közjogi méltóságok, városi és megyei elöljárók, kedves szervezők és résztvevők, tisztelt hölgyeim és uraim!
Nagy öröm számomra és a Harag György Társulat teljes munkaközössége számára, hogy mindazok, akik ma este, a reformáció 500 éves, és a magyar reformáció 450 éves évfordulóját ünnepelve egybegyűltek Szatmárnémetiben, fontosnak tartották, hogy szeretett református templomaink falai közül kilépve ne csupán a város köztereit töltsék meg ünnepléssel, de hozzánk, Thália templomába is ellátogassanak.
Fontos találkozási pont ez, hiszen a magyar reformáció története szervesen összefonódik a magyar színháztörténettel, már a kezdetektől fogva, a német és magyar protestáns scholák iskolai színjátszása és a hitvitázó drámák irodalmi hagyományai révén. És bár utóbbiak ma már inkább az irodalomtörténet számára jelentősek, mint a színháztörténet számára, ékesen bizonyítják, hogy a magyar nyelvterületen gyökeret eresztő reformáció kezdetei óta erős szálak fűzték a színházhoz a magyar protestánsokat, akik aztán később, a polgárosodás egyik fő motorját jelentették, és a polgári színjátszás számára is nélkülözhetetlen mecenatúrát és közönségbázist képeztek a századok során.
Különösen helytálló e közös történelemről, a reformátusság és a színjátszás erős kapcsolatairól beszélnünk éppen itt, Szatmárnémetiben, hiszen a szatmári színjátszás eddig dokumentált története is a reformációhoz kapcsolódik. 1575-ben ugyanis Szegedi Lőrinc rektor a szatmári gyülekezet komédiajátszó igényével indokolja Theophania című művének megírását. A város reformátussága tehát úgyszólván már a szatmári színjátszás bölcsője fölött is ott bábáskodott, mint ahogy fontos részt vállalt a magyar színház mindenkori túlélésében is. És lám, ma este, századok múltán Önök újra velünk vannak, mi pedig, akik színházcsinálással foglalkozunk, újra Önökkel lehetünk, együtt ünnepelve ezen a jeles évfordulón.
Személyesen is nagy megtiszteltetés számomra, református értelmiségiként, volt református gimnazistaként, és nem utolsósorban hívő református család sarjaként, hogy köszönthetem Önöket ezen a kivételes színházi estén. Egyben nagy bosszúság, hogy legnagyobb sajnálatomra ezt most személyesen nem, csak levélben tehetem meg. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy színész kollégám, aki egyházunk presbitere is egyben, nemcsak értő, de érző és átérző tolmácsolója is lesz a soraimnak.
Most, amikor a reformáció jelentőségét illenék méltatnom, torkomon akadnak a szavak. Nem tudom, mivel is kezdhetném, hiszen annyi mondandóm és megköszönni valóm volna önöknek. Viaskodik bennem a színházigazgató, a dramaturg, a magánember, a református hívő, s én nehezen tudom eldönteni, melyiket is engedjem először megszólalni, tudva, milyen különleges alkalomra szánom a soraim.
Ha azt mondom: reformáció, számtalan gondolat, érzés és szenvedély kavarodik fel bennem. Eszembe jut a Párizs fölött vöröslő ég képe, úgy, ahogy azt a korabeli források érzékletesen megörökítik, és a gályarabok éneke.
De őseimre is gondolok, makacs Bessenyeiekre és szelíd Molnárokra, arra, ahogy a történelem viharaiban sokszor menekülve, vagy életüket kockáztatva is erőt, bátorságot tudtak meríteni mély református hitükből. És teológus professzor nagybátyámra, nagytiszteletű Molnár Mihályra, aki súlyos Alzheimer-betegséggel küzdve előbb felejtette el a felesége nevét, mint az Istenét, akit szolgált. Minket, földieket már rég nem ismert, hiszen nem is hozzánk tartozott elsősorban, de az Úri imádságot akkor is hiba nélkül tudta elmondani, amikor – Márai Sándor szavaival élve – emlékei már szétestek, mint a régi szövetek.
Családi éneklések húsvét ünnepén, a Szilágyságban, ahogy egyszer csak felcsendül örök-hallgatag nagyapám kedvenc dicsérete: Az úr csodásan működik… Árvalány-nagyanyám könnyei, amikor ott tartunk, hogy: „Ne csüggedj el, kicsiny sereg”, az első úrvacsorám emléke, amikor attól a perctől forróság gyötört és sírás környékezett, hogy a lelkész megszólalt: „Én azért, mint az én Uramnak méltatlan, de elhívott szolgája” – és először hallhattam hirdetni az ingyen bűnbocsánatot…
Mindezek az érzések és emlékek akaratlanul is elárasztanak, ha azt mondom: reformáció. Mert reformátusságunkról beszélni végtelenül intim dolog is, amelyet nyilvánosan kimondani mindig hitvallás is egyben. Mert a református hitnek valóban ki kell lépnie, és ki is lép óhatatlanul a templomok falai közül, ott van minden családban, ahol egy zsoltárt elénekelnek, ott van mindannyiunk legmélyebb identitásában, gondolkodásunkban és bátorságunkban: még a félelemmel, vagy bizonytalansággal átitatott bátorságainkban is, azt hiszem, mint olyan erő, amely nem tőlünk való. Dávid bátorsága ez Góliáttal szemben, vagy Absolontól űzve. Az a felbecsülhetetlen érzés, hogy amíg reformátusok vagyunk, mindenhol és mindenki ellenében, igenis biztonságban vagyunk.
És a tudás bátorsága, a korlátolt hatalommal szemben. Egy nagyon jó barátom szegezte nekem a kérdést, nem is olyan rég, hogy végül is miért olyan nagy büszkeség reformátusnak lenni?
Azt válaszoltam, hogy azért, mert a középkor és a reneszánsz számos újító mozgalmával, vagy épp napjaink vallási újítómozgalmaival ellentétben az én vallásomat tudósok alapították. Nem világi, még csak nem is egyházi főméltóságok, hanem egyetemi professzorok és tudós egyháztanítók. Olyanok, akik nemcsak szívvel és lélekkel, de teljes elmével is tudták szeretni az Istent.
Esterházy Péter írja egy helyen, hogy amikor ő, katolikus emberként megállt a római Szent Péter-téren, beléhasított ezen óriási világ egyház hatalmának a felismerése. De rögtön ezután eszébe jutott Luther és a reformátorok: azok az emberek, akik nem ijedtek meg ettől a roppant hatalomtól, és szembe mertek szállni vele az igazukért.
Nekem is ők jutnak eszembe most, és egykori egyháztörténelem tanárom szavai, amikor azt mondta, soha ne felejtsük el, hogy a mi vallásunk igazi „forradalma” a Hegyi beszéd szavaival kezdődött, úgy, ahogy Kálvin a francia királynak idézte őket. Azzal tehát, hogy az igazán boldogok az igazságot szomjazók, még azokban az időkben is, amikor háborgatják és szidalmazzák őket.
Én ebben az értelemben kívánok az igazságkeresésből fakadó lelki boldogságot egyházunk vezetőinek, lelkészeinek és valamennyi hívének az elkövetkező ötszáz esztendőre, minden hinni, gondolkodni vágyó embernek pedig a hit és a tudás bátorságát, bármilyen földi hatalommal szemben is!

Békesség Istentől!
Az ünneplőknek küldött őszinte üdvözlettel és szeretettel:
Bessenyei Gedő István társulatigazgató

Elhangzott 2017. szeptember 1-én, az Északi Színházban, az Együtt az egyházmegye című rendezvényen. Az üzenetet felolvasta Varga Sándor, a Harag György Társulat művésze.

Forrás: a Harag György Társulat PR-osztálya
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát