Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat

Czintos József. Czini. Czini bácsi. Nem is egy név ez – fogalom! Szimbólum is. Egy egész korszak neve. És szatmári generációk egész sorának „A színész” szinonimája. Ez a név egy valóságos óriásé. Egy hatalmas emberé és művészé, aki nyomában, ahányszor csak távozik a színről, vákumszerű üresség marad. Akinek jelenléténél csak hiánya hatalmasabb, szavainál pedig csak a csöndjei hangosabbak.

Mindig nehéz és fájdalmas feladat, amikor itt, a színház előcsarnokában koporsó mellett kell megállnunk. Hatalmas erő kell hozzá, hogy megszólaljon ilyenkor az ember. Egy óriás koporsója mellett megállva pedig egyenesen lehetetlennek tűnő feladat.

Amikor tőle búcsúzunk, nem csupán mindenki Czinijétől, Czini bácsijától veszünk végső búcsút. Mindnyájan tudjuk, anélkül is, hogy kimondanánk: ezen a sokak tehetsége által megszentelt helyen rengeteg kiváló színész koptatta már 130 év alatt a világot jelentő, s ahhoz mérten is nyikorgó deszkát – de Czintos Józsefhez mérhető, egész korszakokat meghatározó színészegyéniség időről időre csak nagyon kevés akadt.

Az ő neve csak a legnagyobbakkal, társulatalapító nagyjainkal említhető egy lapon. Ács Alajossal, Csíkyvel, Elekessel. Az ő művészetén nőttünk fel, az ő egyéniségét csodáltuk és féltük, az ő alakításain keresztül eszméltünk a színházra oly sokan...

Szükségtelen újra elsorolnunk díjait, felejthetetlen szerepformálásait, vagy felemlegetnünk egész színhat majnem szétvetni képes színészi ős-erejét. Anélkül is tudjuk, mert napnál világosabb, hogy nem mindennapi művésztől búcsúzunk. És nem mindennapi embertől sem.

Nagy, mosolygós arca a színházunk arca volt egy egész korszakon át – és örökre az is marad. De Szatmár arca is. Színészünk, büszkeségünk, világjáró és mégis mindig visszatérő, mindig hazataláló színházi nagykövetünk.

Olyan jelentőségű színész, aki ha Magyarországra születik, vagy ott marad, anyaországi kalandozásai nyomán, nemcsak Jászai-, de egészen biztosan Kossuth-díjas is lehetett volna. De Czini bácsi az a színész és az az ember volt, aki nemcsak lélekbe markolóan mondani, de élni is tudta Kiss Judit Ágnes kortárs Szózat-parafrázisát: „Hazádból, hogyha még bírod, ne menj el, ó, magyar!”. És azt is tudta, hogy létezik egy névtelen és láthatatlan, mégis, minden csillogó karrierlehetőségnél, állami kitüntetésnél és díjnál fontosabb és értékesebb nagydíj: a közönség és a kollégák szeretete és nagyrabecsülése.
Czintos József, talán éppen ezért, amikor elment is itt maradt mindig. És hiszem, hogy ma sincsen ez másként: velünk marad.

Játszott ő Pesten, Kaposváron, Csíkszeredában, Kassán, forgatott tévé- és játékfilmeket, mégis, mindvégig szatmári színész maradt – soha, egyetlen percig sem hűtlen az anyatársulathoz. Maga mesélte nekem, hogy magyarországi vendégszereplései, szakmai kalandozásai mozgalmas időszakában is milyen fontos volt számára, hogy fizetés nélküli szabadságon lévén is mindvégig megőrizze szatmári szerződését. Mert egyetlen pillanatra sem tudott erre a színházra és közönségére nemet mondani.

Kollégáinknak mesélte, viccesen adomázva, legutolsó, élőben soha be nem mutatott próbafolyamata, a Bérczes László által rendezett Ügynök halála alatt, hogy ama egykori szívinfarktusa során, percekig tartó halálában hogyan alkudozott Szent Péterrel az életért – mert neki itt még feladata van. Visszatérve pedig ebbe a világba – és ezt már életrajzából tudjuk – úgy döntött, hazatér Szatmárnémetibe. Pontosan tudta ugyanis, hol vár rá az a bizonyos feladat. Fényes és már akkor felfelé ívelő magyarországi karrierlehetőségre mondott nemet, hogy hazatérjen és elfoglalja azt az igazgatói széket, amit mindnyájan Harag Györgytől örököltünk. Egy színházalapító óriástól, akinek egyetlen díja ugyancsak az volt, hogy erdélyi alkotók egész generációinak példaképe lehetett, akárcsak Czintos József, egész színészgenerációk számára.

Az elmúlt hetekben, mialatt ő látszólag csendesen pihent kómában, egy kórházban, ahová nem sokkal azelőtt még a tőle megszokott módon tréfálkozva érkezett, számtalanszor felidézték ezt az anekdotát kollégáink. És bár az orvosai nem sok jóval biztatták szeretteit, mi minden reménysugárnak örülve, titkon abban bizakodtunk, hogy ez a hosszúra nyúló, második nagy alkudozás ezúttal is hasonló eredménnyel zárul.

Csak az a kulcszörgető apostol és ő, no meg a Mindenható tudja, hogy ezúttal, ebben a hetekig tartó alkudozásban végül hogyan sikerült meggyőzniük róla, hogy mostmár nem itt, hanem odaát várja nagyobb feladat.

Egy dolog biztos: maga döntött így – mert független és autonóm egyéniség volt, aki mindig több lehetőség közül válogathatott és határozottan döntött. Több szerepfelkéréssel kerestem meg magam is az elmúlt évtized során – de csak egyre mondott igent: Az ügynök halálára, amellyel búcsúzni akart, de amit az elhúzódó világjárvány miatt már sosem tűzhettünk műsorra. Utólag értem csak meg, hogy ennek az utolsó nagy munkának így kellett történnie. A közönségnek már eljátszotta egyszer ezt a hatalmas szerepet, hosszú évekkel korábban. Ennek a próbafolyamatnak már más értelme volt – és ezt megköszönni tartozunk. Mert ezáltal ismerhették meg őt azok a fiatalabb színészgenerációk, akik így továbbvihetik magukban az ő eleven emlékét örökre. És elmondhatják magukról: egy óriással álltak egy színpadon. Ez a legértékesebb örökség, amit tőle kaphatott búcsúzóul az anyatársulat.

Utolsó fellépése mégsem ez volt, hanem a 130 éves évforduló keretében történt könyvbemutatója, amelyből másodpercek alatt csinált felejthetetlen egyéni estet (néhány statisztával, mint jómagam, a szerző vagy a kiadó – egy színészfejedelemnek így dukál). Ahol egy ekkora színész megszólal, megnyivánul, ott mindig színházi pillanat keletkezik, helyszíntől függetlenül. Czintos József körül minden színházzá változott, amerre csak járt: az utca is, a piac, a kávézóterasz, az igazgatói titkárság, ahol megállt az élet, ha benézett közénk. Már a lépcsőházból hallani lehetett, hogy közeledik – és ha megérkezett (lényegében bárhová), nem lehetett másra figyelni, nem lehetett nem belefeledkezni abba, ahogyan mesél. Valahogy mindig megnevettetett.

Azt hiszem, akik ma itt vagyunk, mindnyájan köszönhetünk neki valamit: egy jókor mondott jó szót, egy tanácsot, egy anekdotát, egy ölelést. Egy hatalmas, biztonságot nyújtó, életbölcsességet sugárzó jelenlétet. Én, személy szerint, a gyermekkorom legmeghatározóbb színházi pillanatait, színházi „megfertőződésemet” is neki és legfontosabb alkotótársának, barátjának és igazgatójának, Parászka Miklósnak köszönhetem. Ezért is maradtam, azt hiszem, vele szemben mindig gyermek egy kicsit – az egyetlen volt kortársai közül, akit letegeznem sem sikerült soha, felajánlása ellenére sem. És immár örökre Czini bácsi marad.

Gyermekszemmel nézek utána – ahogy felszáll egy turnébuszra. Azonnal jó hangulat kerekedik. Éjszaka van, végtelen az út, alig van forgalom. Végtelen várakozás a vámnál – pedig ők, a nagyok, az óriások, a mindig új deszkák felé indulók, már ismerik a kalózt, aki csöppet sem kalóz, inkább egy rendőrszerű révész. De átjut a busz, mindig átjut végül. És ahogy halad az éjszakában, lassan elcsendesednek a tréfák, a kártyapartinak is vége szakad és elfogynak a történetek.

Hunyász bácsi és Czini bácsi sem ugratják egymást tovább – pedig nemrég még hogy megröptettek egy rossz helyre keveredett gyermekszínészt, amikor dühösen bevágta valamelyikük az öltözőajtót. Csend van, csillagok telepednek meg a párás autóbuszablakon, amire már rajzolni lehet. Ekkor Czini bácsi feláll, előre megy Misu bácsihoz – és megszólal a Nagy utazás. Valaki azt mondta, hogy ez az élet. És azon az éjszakába tartó autóbuszon mindenki elhiszi neki. Mert ő egy óriás, aki apostolokkal társalog.