• Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
2020. január 28.
Függök ezen a zord élet-párkányon

Szakolczay Lajos írása a Magyar Krónika 42. számában jelent meg.

Ady Endre életműve – monodrámában. Nem szövegek, versek, újságcikkek, vallomások, levelek egymásutánja, hanem olyan drámaian harmonikus rendbe illeszkedő sors-leltár, amelyben az „utolsó magyar” boldogsága, szenvedése, halálos betegsége, gondolkodása, nyughatatlansága, nőszeretete, nőgyűlölete, magyarsága, hazához való viszonya, öntetszelgése, irigysége, Istennel, Hatalommal, Pénzzel, barátokkal való birkózása együtt válik tonnányi súllyá. Tonnányivá, amelyet nehéz a nézőnek-hallgatónak megemészteni.

Miért? Mert fölkavaró az élmény. Egy élő halott, ám véghetlen erejű birkózó tragikus, ugyanakkor fölemelő életútjának a bemutatása. A szilágysági domboktól, majd Debrecentől Párizsig szalad a szekér - sosem lehetett tudni, hogy a visszaút nem gyalog lesz-e és a saroglyájában visz mindent: emlékeket, barátokat, a labdateret, Nagyváradot és a Nyugatot, a diákkort és a pesti füstös szerkesztőségeket, nőket, „kicsiket” és „nagyokat”, közöttük az egyetlent, Lédát, győzedelmeket és vereségeket, sírások és büszkeségek tűzvörös karikáit.

Azt is, hogy a váradi börtönből mily kies volt a kilátás – kellett-e a Kanonok-sor „ártatlanjait” megvesszőzni? –, és azt is, csalódásként, hogy a befogadó Nyugat csak pénzt adott, de szeretetet sosem. Legalábbis így érezte a harcosok harcosa, akit „egy kis szifilisszel” ajándékozott meg a sors, aki még az Édest, anyját sem merte megcsókolni. Nevezetes vers mondja, ő a halál rokona volt. Az Életet kedvelő, habzsoló, minden ízét-förtelmét elfogadó rokon. Ha itthon volt, Párizsba vágyott, ha a művészetek metropoliszában, a távollét parazsa égette.

Ezt a különös, a különösségben is élenjáró művész-egyéniséget kellett a forgatókönyv írójának, a szatmárnémeti Szugyiczky István dramaturgnak-rendezőnek a lehető legteljesebben bemutatnia. Tökéletes munkát végzett. Jól és kevésbé ismert versek adják a monodráma savát-borsát – A halál rokona, Párisban járt az ősz, Elbocsátó szép üzenet, Intés az őrzőkhöz, Az anyám és én, Az Isten balján, a Fiam bölcsőjénél stb. – ám a hatásában folyamatosan többször kicsúcsosodó szöveg kevesebbet mutatna a megrázó vallomások, cikkek, naplórészletek, levelek nélkül (Egy kis séta, Levél az Édeshez, Levél helyett Gogának stb.).

Azért drámai a dráma, mert a sorshálót nem csupán a sors, a végzet szőtte, hanem az akarva-akaratlan ezért tevékenykedő író is. Ignótusszal, a Nyugat atyjával és Octavian Gogával, a hajdani barát román költővel forrpontig növekvő dühvel vitatkozik, miközben Kaffka Margitot (Nő-kergető, fényes hazugság) és a jó Zubolyt, vagyis Bányai Elemért magához öleli (Megint sokan néznek). Csinszka gyöngédsége ugyancsak a gyógyszernél hatásosabb arkánum a nagybeteg férfi számára.

Ebben a dinamikus, szinte minden pillanatot – szeretetet, gyűlöletet, megbánást, elátkozást, magyarságféltést, udvarló gesztust, korbáccsal ostorozó indulatot – fókusszá emelő monodrámában a főhőst, Ady Endrét csak úgy lehet megjeleníteni, ha - nagy szó, csak a legnagyobbak sajátja! – a megfeszítést testileg-lelkileg mélyen átélő színész előtt a krisztusi út a példa. Föl kell áldoznia, magát a halálnak, hogy – paradox – végül is az Élet diadalmaskodjék.

Ám ehhez a különféle mozgáskombinációt, érzés-gesztust is az értelmezés részévé avató játékhoz megfelelő színpadtér kell. (Sajnos, nem derül ki, hogy ki volt a tervezője.) A hatalmas, üresnek tetsző tér mégsem kong, hiszen - jóllehet középütt csak egy szék foglal helyet - jobbról is, és balról is öt-öt, egy kivétellel fiatal néző kíséri a játékot. Egyikük-másikuk – a hajdani diáktársakat szimbolizálva? – kapcsolatba is kerül a főhőst alakító színésszel (például a hozzájuk dobott labdát visszadobják). A háttérben a zsinórpadlásról egy kötél lóg, baloldalt pedig a menekvést segítő lépcsős ajtó-kijárat.
A padlón egy üres kéziratlap-halom hever, amelyet föl-fölkapdos a színész, jó pár gránátalma és egy papírral bevont palack. A labda mellett mind-mind játékeszköz, amelyet zseniális mimikával és játszván a rideg anyaggal, a színész ki is használ.

Pár évvel ezelőtt egy baráti társaságban (szobaszínházban) már láttam az Ady-monodrámát, Bogdán Zsolt virtuóz játéka már akkor lenyűgözött. Most sincs másképp. Sőt, a nagyobb tér igénybevételével a megjelenítés - nyugodtan mondjunk varázslatot - hatásfoka megnőtt. A makulátlan szövegtudás elengedhetetlen, mindennek alapja. A hanghatás a suttogó gesztustól az ordításig tart, hiszen a játékhelyzetek, indulatgócok velejárói. A palackon való állás mint egyensúlyozás, ugyanakkor mint a szöveget kísérő vészhelyzet (ahonnan leeshet az ember) megjelenítője, nagy találmány. Az eltiport gránátalmákból kifröccsenő piros lé – a szimbólumokról se feledkezzünk meg, hiszen a vér nemcsak az élet, ám a halál (háború) jele is – a szöveg intenzitását csak fokozza. Az önakasztásnak tetsző mozdulatsor – a színész a lelógó kötelet a nyaka közé csavarja – szintén döbbenetet keltő invenció.

Bogdán Zsolt egész lényével (az elme-munka mellett nem kis fizikai munka) belakja a színpadot. Ahol kell, elegáns, ahol kell, dühödt, ahol kell, csaknem állat, de az általa ilyenné formált főhősben – ennek megmutatása csúcsteljesítmény – mindig ott a krisztusi keresztre feszítést szimbolizáló emberséges ember. És a dráma, operai hatás, amint az anya elveszíti a fiát.

Befejező kép: a színész ülve „trónszékén”, labdázva a fehér papírral bevont focival (tisztaságjelkép), csöndes nyugodtsággal, de fájdalommal erezve az A fiam bölcsőjénél című verset mondja. „Halál leseng e nyári napon, / Mintha én feküdnék bölcsődben...”

Szó sincs róla, vereség, veszteség, a halál ül tort az Élet felett. De attól megindító eme Ady-maszkban végzett drámai sorsfelidézés – ezt kitűnően hozza Bogdán elementáris erejű játékával –, hogy lesz föltámadás.

(A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata és a Kolozsvári Állami Magyar Színház közös produkciója.)
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát
  • Plakát