Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat

Érdemes összegezni egy ilyen volumenű találkozást – az ezt követő este jegyzetei:

A színház előtt gyülekező tömegben ahogy egyre nő a levegőben az izgatottság hőfoka, felfedezni vélek néhány ismerős arcot és vonást. Ezek az újra-találkozások mindig különlegesek. Amire szinte csak az ilyen színházi fesztiválok képesek. Ezúton is tartsa meg jószokását a színházi fesztiválok pénztárcája jóistene. Egy bemutató nem csak a helyi színházban, a helyi közönségnek, a helyi alkotóknak szerezhet ünnepi eufóriát, hanem egymásnak és egymásért, országhatárokon innen és túl is képes rá.

Ebben az egyébként hálával átitatott állapotomban ér az, hogy hirtelen – (ugyan még az épület küszöbét át sem lépve,) három fiatal színésznő a temesvári társulatból: Foltányi Edina, Karsai Dóra és Vincze Erika kilép elénk, vagyis fölénk a lépcsőfordulóba, erre a színház boltíve alatt elcsigázottan álldogáló közönség (mondjuk ki: bog), az akkor már 8 perce tartó előadást várva, félig egy beszélgetésben, félig a második cigarettája elnyomásával foglalatoskodva, türelmetlenségét leplezve jó felnőtt módjára. Hó-hó! – konstatálja, hogy a hangok a tömegből, mintha hozzá szólnának. Kis zavar az éterben, de aztán kisimulni látszik, mikor elkezdenek arról beszélni, hogy ők a „DokuDívák”, vagyis, hogy „DunaiDokuDívák”, ha jól értettem távollátó szemüveges közelségből, mindenesetre dokumentumfilmet forgatnak, senki ne lepődjön meg: ebben most mi mind benne leszünk. Juhú! Nem megúszós színház lesz itt, kérem szépen, és én ezt már akkor tudtam. Ez ilyen. Nők meg az intuíció.

Erre persze egy legkevésbé sem szolid kurjantásban török ki, amit aztán nem is kell nagyon elfojtanom, mert lányos zavaromban a testem már tudja, küldve az infókat a központba, hogy: ezt belül, Lili, elég ezt most belül megélni – merthogy a végére a hangom el is megy, amiből aztán ha valaki kívülről hall valamit, csak egy fura felocsúdás hangjait észlelheti, mintha csak valaki rálépett volna a másik lábára.

Az előtérben nő a zavar, a társulat tagjai elszórtan, kórusban énekelnek, szemkontaktust elkerülve, népviseletben. A tűzoltóparancsnokhoz tartozó vizestömlő mindenütt. Mielőtt beérünk a színház nagytermébe, egy kicsit hagyom elkalandozni magam.

A színészek jelmezei már az előtérben nagyon hangsúlyosak, kicsit mintha egy erdélyi menyegzőn lennék. A látvány és díszlet egyre izgalmasabb és, mint később kiderül, szuperül szolgálja a játékot is. Előbbi Andreea Săndulescu, utóbbi Golicza Előd munkája. A jelmezekben a folklór dominál: a népi ruhák mintája ihlette jelmezek megteremtenek egy korszellemet és annak ellenére, hogy nem értek hozzá, nincs megfelelő ismeretem a témában, hogy az melyik kornak és népcsoportnak milyen öltözködési szokásai voltak, vagy hogy milyen volt a bánsági sváb, zsidó, erdélyi, magyar vagy román közösség viselete a 20. században, azt érzem, hogy van benne valami kis trükk, hogy milyen szabású darabok és anyagok kerülnek előtérbe. Eszembe jutnak a betyárok, a japán kimonók, de aztán a muszlim burka és nikáb is. Bár a trükköt nem fejtem meg, jól esik gondolkodni ezen.

Ha már azt ígértem, hogy átfolyatom magamon az élményt, azt sem hagyhatom ki, hogy Lőrincz Rita alakította Ágika ruhájának felső részén lévő minták pontfix ugyanolyannak tűnnek, mint a nagymamám egyik féltve őrzött ágyneműjének mintái, ettől persze, néha nehezen tudok elvonatkoztatni, de azt gondoltam, hogy ez unikális és csak nekem készült.

Folytatnám is kalandozásomat az elhelyezkedésemmel: harmadik sor, harmadik vagy második székére szóló jegyemet végül lecserélem az elsőre, – ennyi partizánakció kijár nekem is –, hogy mindent lássak (ha már egyszer a bal szélén, elől ülök).

A színpadon már várnak a színészek, a színházat bejárja a zeneiség, de nem finomkodik, extatikus, pulzáló, fesztivál élmény a javából, és a káosza egy olyan uralkodó rend hatása, amiben én nagyon szabad vagyok. Rég vágyott a szívem ilyen estére előadásra (és még el sem kezdődött).

A színpadon még dj-pult, mögötte fekete csuklyában a DJ, zenészek a színpadon. Dinamikusan visz magával, a zenei részek (hasonlóan a jelmezekhez) a folklórt veszik alapul, és fűszerezik elektronikus zenei hangzással. Vagy fordítva – mindenesetre nagyon jól állnak egymásnak. A zenéhez a következő nevek kapják az elismerést: Cári Tibor, Tamás Kolozsi, (Sound design) Kupán Zsolt, (Soundscapes) DJ K-Lu.

Az előadás során hamar kiderül, hogy nem egy klasszikus értelmezésű Tótékat látok. A színpadon végig jelen lévő Tóth D. Zsófia, aki a narrátor, azaz a szerző (kicsit Örkény István) szerepét tölti be, teljes lényével meséli a darabot. Kétségkívül az első 15 perc után érezni lehet, hogy a rendező Horváth Hunor (aki jelenleg a Temesvári Csiky Gergely Színház magyar tagozatának igazgatója), hatásosan mozdítja meg teljes csapatát – mint egy nagy család úgy működnek ők együtt, ebben a kint-bent térben és időben, emellett üdítő azt tapasztalni, hogy a nyugati színházi gondolkodást milyen szabadsággal alkalmazza Erdélyben.

Az előadás első felében elkezd kibontakozni előttem Tóték ismert világa, miként harcolnak egyetlen fiúk biztonságáért, aki a négy óra alatt végig, különböző alakzatokban ott lebeg a kivetítőn, a szemem előtt, közben 3D-ben a fejem inkább mások feje felett-mellett: Hajas Krisztián, mint a frontról hazavárt Tót fiú, Gyula áll a nézőteret kettéválasztó pallón: mint egy szobor, teljes teste fehérre mázolva (vagy már az idő hamvában elégve, ki tudja?), mozdulatlanul áll fölöttünk, velünk, nézőkkel – már mondtam, hogy ez nem olyan előadás, ahol engem, „kedves nézőt” nem vesznek figyelembe, mindannyian résztvevői vagyunk az előadásnak, ahogy a teljes színházi épület, az alkotók, a műszaki személyzet is: nincs kint – itt minden bent van.

A súgó hölgy, Czumbil Marika, „akit nem nénizünk”, mint kiderült a szakmai beszélgetésen – bár hátulról látom csak, és a megvilágítás annyit enged csupán látni a szemnek, hogy elegáns fekete ruhába bújt, csipkeszélű kesztyűt viselő hölgy, ősz hajjal, és szövegkönyvet lapoz a legtüzetesebb pontossággal. Mikor az előadás egy pontján a teljes kar, személyzet, csapat bevonul és énekel, ő is énekelni kezd velük: a lelkemből erre a vagány súgó néni kifejezés jönne, kortalan konnotációval, hiszen minden korú nő érvényes és legitim szelete (kéne lennie) a társadalomnak, és nem is lenne hangsúlyos ez a megszólítás, ha az előadás közben nem térne folyton vissza az a gondolat, hogy mit jelent a szabadság!? Viszont, hogy ezt elcsapjam valami hülyeséggel, az előadás egy adott pillanatában (spoiler!) Mátyás Zsolt Imre, Tót Lajos szerepében letolja a nadrágját az Őrnagynak. Én, aki a súgó hölgy felőli oldalon ülök, nem látok semmit. Ami azért némi megnyugvással tölt el, hogy micsoda jó helyem van egy súgó hölgy mögött. Ezt a tiszteletet mindenkinek.De, ami ennél is fontosabb, ha nem emeltem volna ki eléggé, hogy mindenki része az előadásnak.

A díszlet egy nagy doboz, papír minden, körülötte „veszélyzóna”, (futó)homok és árok. Mivel a kamera használat az első perctől le van igazolva, emiatt az sem lesz meglepő, hogy az óriás bűvös-doboz oldalaira történik végig a vetítés, a papír hatástól ráadásul kap egy nosztalgikus hangulatot is. A szépia világa betör, ahogy a homok és kartonpapír elkezdi uralni a teret.

A vetítés sarkában egy iránytűszerű óra, ami egyszer csak (valamikor) összetört üveglapú óra lesz, mintha megállna az idő. Ezen a ponton zajossá válnak az emlékeim, mert annyi hatás ér: a történet nem Mátraszentannán játszódik, hanem az alkotók konceptuálisan egy helyi, Temesvár-fókuszú előadást hoztak létre: a szereplők a Bánságban vannak, a második világháború környékén, ennek apropóján az Őrnagy is román, azaz románul beszél – Bandi András Zsolt alakítja. A magyarul is egy adott pillanatban megszólaló Őrnagy olyannyira megbolygatja a nézői pozíciómat, hogy ezen a ponton már végképp nem tudom, hogy hol vagyok. Olvasom a román fordítást hallgatom a magyar szöveget, Borbély Bartis Emília Mariska szerepében a magyarul-románul beszélő humorfaktort kijátszó, de a játék könnyedségével megformált karaktert végig követem, nemes egyszerűséggel kívánja a szemem, hogy nézzem mit csinál. Közben a falubéliek közös tánc-dal etűdjeit is próbálom befogadni: azt nem is említettem, hogy minden a most pillanatában történik, amikor a színpadon a falu nincs ott, akkor is ott van a kivetítőn, a takarásban, annyira egy minden és mindenki, ahogy nagyon elemi mozgáskultúrát alkalmaznak végig az előadásban. Ebben benne van a dobozolás is mint központi elem, amit egy nagyon letisztult és egyszerűnek mondható mozgással igazolnak le az alkotók, de olyan zsigeri és erős, hogy ez a kicsi jelzés nekem aztán kinövi az egész színpadot a végére.

Nagyon történik az előadás, néha-néha kétségbe is esek, hogy nem tudok figyelni, nem értem, hogy a fontos pillanatban, amikor valami számomra még ismeretlen információhoz jutnék, miért kezdenek pont mögöttem cukorkát zörgetni, vagy telefonálni. Ahogy a szünet előtti részben is, mikor a legmeghittebb, intim pillanatomat élem a színészekkel, mikor a történet eljut a tetőfokára, a Postás megkapja a sürgönyt, Gyula haláláról: abban a játékban minden könny összegyűlik a szememben, és Emília elkezd énekelni a fiához: a háborúról szól, rólunk, annyira mai és szagos, hogy az ember nem bírja – erre persze, akkor csörög a mögötte lévő sorban valakinek a telefonja, vagy valamije, mert aztán a szünetig alig lehet ezt a valamit kikapcsolni, mint egy vekker riogat, hogy „Anyukám, fogd vissza azt az átélést, mert az élet ilyen, felébreszt.” Ez, valahogy együtt nagyon jó. Ahogy az is, hogy Balázs Attila a Postást (elfogultan, a kedvenc karakterem a szövegben) tisztán játszotta, kisfiúsan bájos kedvességgel, ami nagyon ismerős.

Úgyhogy nézői figyelmem ebben a kavalkádban szinte felmondja a szolgálatot, de élvezem, hogy ennyire történik a színház körülöttem. A második része az előadásnak, egy más helyzet. Feltehetően annyi impulzus után, már bennem sem tud annyit épülni, mint előtte, illetve hirtelen mintha egy kicsit megváltozna az előadás nyelve is, de éber figyelemmel kísérem végig a folyamatot, a vége egy plot twist, amit nem akarok lelőni, mert meg kell nézni.

A végére eljutottam abba az állapotba, hogy egynek éreztem magam mindenkivel. Kicsit én voltam a szemét takargató idős hölgy, kicsit én voltam a telefonját ki nem kapcsolni tudó középkorú férfi, a kamasz fiú bugival a lábában egy jó drop-nál. Ahogy voltam kicsit Mariska, Őrnagy, Gizi Gézáné Tar Mónika alakításában és Gyula, meg ugye a mezei néző, aki ma megint rájött, hogy színházba kell járni. A legvégén a tapsrend nem klasszikus, zenével kezd és zenével zár. Jön a fúvós zenekar, a csuklyás DJ letekeri a lemezt, és a meghajlásnál ritmusra szól a taps. A szakmai beszélgetésen elhangzott az a kérdésfelvetés, hogy miért nem engedi az előadás, hogy a végén a színészek megkapják a jól megérdemelt tapsot. Megélésem szerint biztosan jó érzés lenne mindannyiunknak egy csendben tapsolás, az elismerés bezsebelése és nyújtása egyaránt járna a két félnek, viszont ez az előadás az utcán kezdődik és ott is ér véget. Nem hagyhatom magam a jól ismert konvencionális nézői pozíciómban, mert ez ma velem is történt. Ha nem így engedne el az előadás, megkérdőjelezném az elmúlt négy órát. Még az enyém tud lenni jó sokáig.

Hogy milyen volt ez a randi (párdon: ismerkedés)? Nos, az első része megfogott és megtartott, a második pedig nem hagy nyugodni. Ez jó randi-alapnak tűnik. Csak el kéne menni még egyszer!