Mi az első színházi előadás, amit láttál és emlékszel is rá?
Szegény Dzsoni és Árnika a Győri Nemzeti Színházban. Volt egy pont, amikor interaktívvá vált az előadás: felhívtak minket a színpadra, hogy cipeljük ki a fákat a takarásba az előző jelenetből. Ekkor veszítettem el a kedvenc gumihalamat. A legjobban a súgóra emlékszem, akivel később egyetemi gyakorlatom során, egy Ács János rendezésben újra találkoztam. Semmit sem változott.
Mire vagy a legbüszkébb abból, amit az elmúlt 3 évben csináltál?
2011-ben kezdtem el foglalkozni drámapedagógiával. Ez az első alkalom, hogy tanulmányaimat nagyon hamar „élesben”, a gyakorlatban is alkalmazhattam, és amelynek eddigi legfontosabb eredménye a Kő, papír, olló című osztályterem színházi előadás, amit a Szkéné Színházzal közösen hoztunk létre. Az elmúlt három évben kezdtem el dolgozni a Szputnyikban is; arra különösen büszke vagyok, hogy ettől az évadtól már társulati tagként vehetek részt a produkciókban.
Mások szerint mi az, amire a legbüszkébbnek kéne lenned?
Nem szeretnék a barátaim nevében nyilatkozni, de azt hiszem, tudom, mit felelnének erre a kérdésre. Gyakran eszembe jutnak támogató szavaik, amik segítenek, hogy jobban higgyek önmagamban.
