Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat

A végtelen oszlopban az írott szöveg és a kimondott szó olyan átjárható felületekké válnak, amelyek fizikai helyzetükben, illetve kalligrafikus mozgásukban határozhatók meg. A román származású szobrász, Brâncuşi munkái lecsupaszítottak, elemi formajegyeikre bontottak és kitapinthatatlanok, olyanok, amelyek csak időközönként léteznek a maguk valódi értelmében. Olyan alkotásokról van szó, amelyek jelentései szétszóródtak az álom szintjén, abban a közegben, ahol egymásra találhat a színész és a közönség.
Az eredet keresése a művész teljes alkotói tevékenységét átmetszi, és elérkezik ahhoz a ponthoz, ahonnan nincsen visszafordulási lehetőség: Brâncuşi ekkor elégedik meg az azonos formák folyamatos ismétlésével, kvázi legnagyobb munkáit alkotja újra. Mircea Eliade a saját alkotói eszközeivel keresi a választ ennek az alkotói választásnak a megértésére. Válasza a színház és a szentség közötti viszonyban jelenik meg, a mű és az azt létrehozó alkotási folyamat kapcsolatában, a leírt szavak és a testmozgások viszonyában, elrejtve talán a szakralitáshoz vezető önkívületi állapotban.
Az elmesélt, láthatóvá váló képek egymásra tevődve folynak le a szemmel felfogható felületeken, a színpadi térben, mintegy szembe kerülve az előadóművész fizikai jelenlétével. Pontosan úgy, ahogyan a láthatatlan meg kíván jelenni és testet ölt, annak ellenére, hogy a súrlódási és ellenállási erő az aktuális valósággal állandó ellentétbe kényszeríti.