Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat

„Tolsztoj világhírű regényéből készítette el a dramatizált változatot Zoe Anghel-Stanca, aki a rendezést is jegyezte.
Két fiatal, egy férfi és egy nő találkozik a 19. század végi orosz társadalom magas köreiben; mindketten szépek és mérhetetlen bennük a szerelem iránti vágy: Alekszej Vronszkij és Anna Karenina. Alekszej hivatásos tiszt; egyenes jellemű, becsületes ember, kedveli a tiszta helyzeteket. Anna, egy magas rangú kormánytisztviselő felesége, kettős szorításban él: egyrészt fia, Szerjózsa iránti mérhetetlen szeretete, másrészt pedig korának előítéletei hajtják rabszolgaságba. És ennek a két embernek a sorsa már találkozásuk pillanatában magában hordja a tragikus elválást: Anna a vonat elé veti magát, öngyilkosságot követ el, Alekszej pedig a szeretett asszony elvesztése után ugyancsak a várható halál lehetőségével számol, amikor önkéntesként a szerbiai háborúba indul. Vajon melyek azok az okok, amelyek kettőjüket a tragikus végbe kergetik?
Miért nem képes Anna arra, hogy saját sorsát a szeretett férfiú oldalán teljesítse ki?
A válás révén elveszítené fiát, akire nyolc éven keresztül minden szeretetét árasztotta a „kényszerházasságba” kergetett asszony. Mert az egész társadalom csodálatát élvezi az idős Karenin, hiszen a házasságon belüli igazságot senki sem ismeri. És Anna számára a Szerjózsa iránti szeretet több mint természetes anyai csüggés – fiatal éveinek csupán ez az érzés adott értelmet; a Vronszkij iránti szerelem viszont elemi erővel tör fel lelkében és legalább olyan erős, mint az előbbi. És egyikről sem tud lemondani…” (a rendező gondolatai)
„A színpadi átirat epikus momentumokat sorjáz, a jelenetek fókuszába gyűjti a társadalmi és «lelki» történések szempontjából magvas eseményeket. Úgy szerkeszti meg a dráma cselekmény-vonulatát, hogy többé-kevésbé a regény csomópontjait sorakoztassa föl… Szigorúan realista, klasszikus léptékben tervezett produkció fogant Zoe Anghel-Stanca keze nyomán. És korántsem konvencionális. Szuggesztivitását, hitelét, mi több, modernségét szentesítik a belső rímek, a jelenetek mélyén áramló, asszociatív érzelmi hangsúlyok, a lélektani jelzéseket nyomatékosító, egymásra utaló allúziók, képi megfelelések finom megjelenítése…” (Metz Katalin, Vörös Zászló)