Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat

 - Hogyan jöttek rá, hogy közösen akarják mondani ugyanazt, méghozzá a színpadon? Melyikük kezdeményezte ezt a mindkettejüknek sok sikert hozott „együttest”, és hogyan hozták tető alá? Hogyan lett rendező?

- Tíz évvel idősebb lévén az öcsémnél, én „fertőztem meg” a színpad szeretetével. Bár lehet, hogy ezt a sokat játszott művei fölötti öröm és a büszkeség mondatja velem. István egyik darabját, a Cyber Cyranót nemrég vették be a német nyelvterületen legtöbbet játszott tíz darab közé. Én meg… egyszer csak beleszerelmesedtem valamibe. Már a gimnáziumban alakítottunk egy színjátszó kört. Pályaválasztáskor első helyen a színit jelöltem be, másodiknak a jogot, ám az utóbbira vettek fel. Jogásznak készülve is végig amatőrködtem, még színjátszó kört is vezettem az egykori gimnáziumomban. Három évet csináltam végig úgy, hogy munkaidőben jog, szabadidőben színház, aztán otthagytam a munkahelyem. Újabb három éven át dolgoztam rendezőasszisztensként, végül felvettek az egyetemre, rendező szakra.

- A Malacbefőtt sikerével nálunk úgy kerültek be a köztudatba, mint egy merész, pimaszon fiatalos, ugyanakkor komoly mondanivalót hordozó műfaj megtestesítői. Hogyan választotta azt a darabot? És a Világjobbítókat most?

- A Malacbefőtt öcsémnek első próbálkozásai közül való. Alig tudtam rávenni, hogy ezt a nagyon korai darabját elővegyük! Én győztem meg, hogy kicsit alakítva, csinosítgatva, elő lehet adni. Most a színház vezetősége kért, ajánljak valamit szintén Istvántól. Többet is javasoltam, végül ők döntöttek a Világjobbítók mellett, aminek nagyon örültem. Ezt még nem rendeztem, általam meg nem munkált anyag! Szakmailag is új kihívás.

Jelenet a 2009-es Malacbefőtt című előadásból

- Várhatóan a nézőknek melyik rétegét szólítja meg? Vagy komikumba csomagolva a legtöbben elfogadják a keserű pirulák igazságait is?

- Én nem szeretek különbséget tenni néző és néző között. Vagy működésbe lép a pillanat varázsa, vagy sem. Ez nem olyan harsány bohózat, mint a másik volt, az arányok kicsit mások. Ez egy modern Don Quijote-történet. Rengeteg humor van benne, de szélesebb a komoly réteg. Aktuális, komoly problémák, közérthető hangnemben, mégis költői módon.

- Milyen ismét Szatmáron lenni, ezzel a társulattal dolgozni? Egyáltalán, mitől tud eredményes és jó lenni a rendező—színész kapcsolat?

- Hogy milyen? Nem véletlenül fogadom el újra és újra az itteniek meghívását! Nem vagyok mazochista, hogy olyan helyen vállaljak munkát, ahol nem szeretnek, ahol nem jó lenni. Boldog vagyok, hogy megadatott nekem ismét együtt dolgozni Czintos Józseffel és a többiekkel. Egyébként a legtöbb esetben közelíthető egymáshoz világkép, szerepfelfogás, a megformálandó figura milyenségéről alkotott elképzelések. Probléma csak akkor lehet, ha a két fél hamar feladja egymás megismerésének igényét. A színész belülről építkezik, gyakran használja az ösztöneit. Ha természetes indíttatásai — ha csak egy megnyilvánulás erejéig is — ellenkeznek a rendező meglátásaival, azt komolyan kell venni. Ilyenkor a rendezőnek kell átgondolnia, jó-e az, amit tőle kért. Én általában mindenütt ki tudok jönni a színészekkel. Csak a felületességet nem szeretem. Az tud bosszantani, ha valaki a kisujjából akarja kirázni az éppen megoldandó feladatot.

Jelenet a Világjobbítók című előadásból

- Azért biztosan van egy kedvenc munka, város, társulat. Ahol a legjobb dolgozni, lenni…

- Természetesen. A Nyíregyházai Móricz Zsigmond Színház az életművem része. Tizenhárom éve választottak meg igazgatónak. Megadatott, hogy én irányíthattam a színház felújítását, a színészház rendbetételét. Nagyon sokat adtam és kaptam is ott. Művészeti vezetésem alatt úgy százötven bemutató jött létre. Fesztiválok, sikerek, gondok, örömök.

- Van-e, lehet-e egy ilyen munka közben olyan szempont, hogy magyarságtudat, politikai nézetek, elvek melletti kiállás?

- A színháznak kutya kötelessége valamilyen szinten politizálni. Ősidők óta tart tükröt az emberiségnek, óhatatlanul reflektál a társadalmi létezésre — a politikára is! A legősibb tevékenységek egyike. Az is színház volt, amikor az ősember felrajzolta a barlang falára a bölényt, majd körbetáncolta a tüzet és belédöfte lándzsáját a rajz közepébe. Önmaga feszültségeit vezette le a rituálé által, de kifejezte, s ezzel képzeletben a megvalósulás felé segítette vágyait, és egyfajta tudást adott át utódainak. Aki ezt kihagyja: veszít vele.

- És ha a politikai nézetek összeütközésekor övön aluli ütések érik? Elpusztítani való ellenfélnek tartják, akiknek kellemetlen a tükörben látott kép? Vagy a színház már a gondolatokat ébresztő mivoltában is kényelmetlen egy társadalmi rétegnek, amely (például a rendszerváltás éveiben itt vagy ott) jókor volt jó helyen, s ezáltal, ha műveltséget nem is, de vagyont, hatalmat szerzett magának? S pénze jogán mindenhez jobban érteni vélve, bekiabál a pálya széléről, mint egy futballmeccsen?

- Nem szabad ilyen szintre süllyedve degradálni a színház csodáját. Érzékeny terület ez, nem focimeccs! Ide lehet eljönni vagy nem eljönni — de eddig terjed a kívülállók joga. De aki nem jön el, valamiből menthetetlenül kimarad. A tényleges nézői visszaigazolás pedig minden támadást felülír.